2014. július 20., vasárnap

#9

Drága-drága olvasóim!
Ismételten hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Tudjátok, magyarázkodhatnék, hogy mi minden dolgom volt, de inkább nem teszem, mivel ezt a fejezettel amúgy is meggyűlt a bajom. Amikor, már majdnem készen lettem vele, elolvastam, és előröl kezdtem az egészet. Most viszont úgy érzem, elég elviselhető lett. Nem a kedvenc részem, viszont a következő már izgalmasabb fejezetet vezeti fel.
Viszont boldogsággal tölt el, hogy túlléptük az 1100 oldalmegtekintést, amiért iszonyú hálás vagyok! ♥ Szeretném megköszönni a türelmeteket, ezentúl nagyon igyekezni fogok, hogy minimum kéthetente olvashassátok Melody történetét! Kellemes olvasást, Drágáim!

KF♥

 #9
Dear Diary

*Melody*

Már hosszú, unalmas napokat hagytunk magunk mögött, mióta részt vettem azon a bizonyos baráti vacsorán. Az est folyamán esélyem nyílt hosszabb beszélgetésbe bonyolódni Alexával. Nagyon különleges lánynak ismertem meg. Gyakorlatilag mindene megvan, mégsem szállt el magától. Talán ezért is kedveltem meg a legjobban: annyira emberi tudott maradni. Mint kiderült, az egész életét figyelemmel kísérte a média, már gyerekkora óta. Nem olyan volt, mint amilyen a legtöbb gyerekszínész: nem a süllyesztőben végezte, a mai napig a színészkedésből él. Nem folyamodott kábítószerekhez, sem alkoholhoz. Elmesélte, hogyan találkozott Carlosszal és a többi fiúval. Egyetlen egy dolgot nem tudtam megérteni: Jamest. Az Alexával folyatott csevej alapján nem tűnik rossz embernek, viszont a személyes tapasztalataim másról árulkodnak. Nem tudtam kiigazodni a fiún, de őszintén, nem is nagyon akartam.
A tükör előtt állva, bizonytalanul néztem végig magamon, már vagy ezredszer. Most, hogy végre megbékéltem a túl fehér bőrömmel – és a kozmetikumok sem használtak igazán – indulásra készén a garázs felé vettem az irányt. Emily a nappaliban, a kanapén ülve jóízűen majszolta az általa készített reggelit - ami jelen esetben egy adag gusztusos tükörtojást jelentett. 
- Hova mész? – kérdezte teli szájjal, minden nőiességet száműzve magából. Reakcióm csupán egy felhúzott szemöldök volt, mire ő lenyelte a szájában lévő falatot. – Megfelel?
- A Starbucks-ba indultam.
- Várj egy kicsit! – felpattant és apró, ám annál gyorsabb léptekkel igyekezett a szobájába. Rövides keresgélés után visszatért hozzám azzal a dobozzal a kezében. – Texasban hagytad, a mama küldte még tegnap. Azt mondta Te tudni fogod mi ez.
Még mennyire, hogy tudtam. Őszintén, nem véletlenül hagytam ott. Szabadulni akartam tőle, de nagyon úgy tűnik, nem fog ilyen könnyen menni. Talán tényleg jobban jártam volna, ha elégetem.
- Köszi. – a tervemről, hogy nyugodtan kávézok egyet, azonnal lemondtam, helyette inkább az udvarra igyekeztem. Az évek során anyával elég tekintélyes rózsakertet hoztunk össze. Imádtam a jellegzetes édeskés illatukat, mindig képesek voltak felvidítani. Főként a sárgák.
Törökülésben helyet foglaltam a hintaágyon, a régi poros dobozkát az ölembe vettem. Hogy mit is rejthet egy egyszerű faládikó? Azokat a dolgokat, amelyek elpusztíthatatlanul bennem élnek és lehetetlenség eltüntetni őket. Az egyedüliek, amiket őrizni akartam életem végéig: a boldog, szerelmes percek emlékei, az átnevetett éjszakák és az iskolás éveim azon kevés pillanata, amelyekre szívesen, mosolyogva gondolok vissza.
Nyikorogva tárta elém kincseit - a nagyapám által kézzel faragott – ládika. Először pár régi fénykép akadt a kezem ügyébe. A legtöbben az Emilyvel és Logannel együtt vigyorgó önmagam nézett vissza rám. Itt volt többek között az a kép is, aminek a nagyított mása, a falamon bekeretezve lóg.
Voltak ott a tengerpartról származó szebbnél-szebb kavicsok és kagylók, néhány porcelánból készült állatfigura, amikre egy franciaországi nyaralás során tettem szert. Sőt, néhány kotta is akadt, azok a dalaim voltak rajta, amiket sajnáltam kidobni. Amit viszont furcsálltam, hogy egyik sem volt befejezve. Kínomban elmosolyodtam, hiszen tudtam: ezek már így is fognak maradni. Ugyan jó volt kicsit nosztalgiázni, milyen is volt, amikor az volt a legfontosabb számomra, hogy dalokat írjak.
Már éppen pakoltam volna vissza a dolgokat a helyükre, amikor egy kicsi, bőrkötéses könyv akadt a kezembe. Csupán akkor ismertem rá, amikor az első oldalán megláttam a saját kerekded, kacskaringós betűimet.
Napló. Csupán ennyi állt a lapon. Lapoztam párat, láttam, hogy minden bejegyzéshez konkrét dátum van jegyezve, már-már napi rendszerességgel, 2011 nyarával kezdődőleg. Apró szívecskék illetve más, beazonosíthatatlan dolgok voltak odafirkantva minden lap aljára, a szivárvány minden létező színével.
Ennyi idő alatt mennyi minden megváltozott. A gondtalan, életvidám gimnazistából egy pesszimista „felnőtt” lett. Itt ülök, gyakorlatilag semmit sem csinálok nap, mint nap. A szüleimmel közösen úgy döntöttünk halasztok egy évet, mielőtt egyetemre megyek. Hogy mit akarok tanulni, az kétséges. Szeretnék valami hasznosat, nem pedig csak egy mondvacsinált szakot elvégezni. Mindig szerettem volna az egészségügyben dolgozni, ám a biológiai ismereteim elég hiányosak.
Legszívesebben becsuktam volna a könyvecskét, ám a kíváncsiságom ismét legyőzött, elolvastam az első bejegyzést.

2011. június 9.
A „kedves naplóm” úgy érzem nem lesz gyakori kifejezés. A gondolataim lekötésére és Emily tanácsára vettem ezt az aranyos könyvet. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy az már bosszantó. igazából nem is nagyon bánom, hiszen ezekből a bosszantó gondolatokból remek dalszövegek születnek. Azt viszont most leszögezném, hogy ebben a könyvben egyetlen dal sem kap helyet.

Mindössze ennyi állt a második oldalon. Elnevettem magam a kissé tagolatlan, nyers megfogalmazáson. Tovább lapoztam, a napok múlásával egyre nagyobb terjedelműek lettek az irományok, már-már több oldalasak is. Egy nyár alatt rengeteget fejlődtem. Néhol egy-egy verset is találtam, amik már rég a feledés homályába vesztek. Ezeket leszámítva olyan volt az egész, mint egy normális tini naplója: vágyakozás a szerelemre, iskolai napok leírása, nyaralások.
Ahogy elérkeztem az őszi dátumokhoz, az egyik októberi időponton megakadt a tekintetem. Feltűnően sok piros szívecske került arra a bizonyos oldalra. Ismét nem tudtam megállni, hogy bele ne olvassak.

2011. október 20.
Ez nem lehet a valóság. Lehetetlen. Már több órája hazaértem a suliból, de az óta is sokkos állapotban vagyok. Az arcomon ülő mosoly levakarhatatlan, amióta kiléptem az iskola kapuján. Kissé ironikus, nemde? Minden nap azt ecsetelgetem, mennyire utálom azt a helyet, most viszont másra sem vágyom, csakhogy visszamehessek. Hogy mégis minek köszönhető ez a nagy pálfordulás? Annak, hogy Dylan ma elhívott vacsorázni!
Az egyik szünetben történt, éppen kémia órára mentem volna, amikor utánam szólt, a folyosón. Fogalmam sincs, honnan tud egyáltalán a létezésemről, de egyáltalán nem is érdekel.
Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom egy fiúra, hogy szép, de Ő egyszerűen gyönyörű. Sötétszőke haja kissé a szemeibe lóg, de Neki még ez is jól áll. Na igen, a szemei. Azok egyenesen bódítóak. Annyira vibrálóan kékek, hogy az már lehetetlen. Ha akartam se tudtam volna nemet mondani.
Eddig nem hittem az ilyen közhelyekben, mint a „szerelem első látásra”, de ez a mai napon megváltozott, ugyanis azt hiszem beleszerettem Dylan Graysonba.

Bizony, azon a napon indult el a lavina, ami miatt teljesen szétcsúsztam, aztán később teljesen elveszítettem önmagam. Az egykori édes, kedves Melodyból, egy nagyképű, önző dög lett, akit csak a külsőségek érdekeltek. Ám, ez még csak a kezdet volt. Hogy ki is az a Dylan Grayson, akibe anno beleszerettem? Életem legeslegnagyobb hibája.
Nyitódott a hátsó ajtó, Emilyt láttam kilebbenni rajta. Nem kímélve a hintaágyat, vetődött mellém – illetve inkább rám. Amikor meglátta a kezemben a könyvet, csillogó szemekkel nézett rám. Olyan volt, mint amikor egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát készül kibontani. Én viszont nem álltam készen arra, hogy elmondjam Neki, mi is rejt napló valójában, ezért becsuktam és a láda mélyére száműztem.
- Elmondod valaha, mi van benne? – kínomban elmosolyodtam, ugyanis nem akartam, hogy Dylannal kapcsolatban megtudjon bármit is. Úgy bizony, Emily alig tud kettőnkről valamit, én pedig szeretném, ha ez így is maradna. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy sikerült mindezt titokban tartanom. Valószínűleg az is közrejátszik, hogy Emily tudja, hogy valami nincs rendben. Érzi, hogy ezt igazán nem szeretném megosztani vele.
- Nem hiszem. – hangosan felsóhajtott, mintha csak valami olyasmit mondana: „reménytelen”. Pár pillanatig csendben ültünk – ami, valljuk be, kettőnk között igazán szokatlan -, aztán, hirtelen felpattant, kezemnél fogva engem is magával rántott. Nem értem mire fel ez a váratlan sietség, de úgy döntöttem, nem teszem szóvá.
Egyenesen a nappaliig rángatott maga után, majd szinte lelökött a krémszínű kanapéra. Zack – aki mostanság egyre több időt tölt itthon – végignézte a kis jelenetünket és sejtelmesen elmosolyodott. Én pedig, értett, felnőtt módjára kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Miért is jöttünk be? – kérdeztem értetlenkedve Emilyt, de Ő minden figyelmét a telefonjának szentelte, valószínűleg meg sem hallotta a kérdésem. Megköszörültem a torkom, de csak egy durva lepisszegést kaptam tőle. Hát jó… 
Zacktől vártam némi felvilágosítást, de Ő csak a szoba másik végébe biccentett. Anya és apa jöttek az emeletről, egy-egy bőrönddel a kezükben. Ekkor hirtelen megvilágosodtam: a szüleink Spanyolországba utaznak pár napra, nyaralni. Sokáig győzködtek, hogy mi is mennyünk velük, de mindhárman visszautasítottuk őket, ugyanis rájuk férne egy kis egyedüllét, az összeegyeztethetetlen időbeosztásuk miatt.
- Akkor, íme, a szabályok: - szólalt fel rendkívül komoly hangon anya, mi pedig - mintha katonák lennénk – felsorakoztunk előtte. – Ha bulit rendeztek, maximum tíz embert hívhattok meg, se többet, se kevesebbet! – meglepődtem a buli kifejezés hallatán, ugyanis nem tudtam semmit készülőben lévő partiról sem. Emilyre pillantottam, aki védekezésképp felemelte kezeit. – Már megkértem Hollyt, hogy nézzen rátok naponta egyszer, csak hogy tudjátok. – mindhármunktól elégedetlen nyögéseket kapott válaszul.
- Ne már, Anya! Felelősségteljes felnőttek vagyunk, akik tudnak vigyázni magukra! – horkant fel Zack, erre Apa csak felhúzta az egyik szemöldökét.
- Maradjunk inkább a nagykorúnál, a felelősségteljesre pedig inkább nem reagálnék. – a karórájára nézett és felsóhajtott. – Indulnunk kell. – egy utolsó pillantást vetett ránk. – Bízunk bennetek.
- Akkor miért aggattad ránk Hollyt? – ha a nagynénénkről volt szó, Emily mindig nagyon feltűnően tudott szenvedni. Ez az alkalom sem volt kivétel.
- Csak biztosra akartunk menni. – anya elénk lépett és mindhármunkat jó szorosan megölelgetett. Nővérem még mindig duzzogott, de egy apró mosoly ott bujkált a szája sarkában. – Jók legyetek!
Ezzel kiléptek az ajtón, mi pedig a küszöbön állva bámultuk, ahogy a ház előtt parkoló taxiba pakolják a bőröndöket. Amint elindultak hevesen integetni kezdtek, mi pedig mosolyogva viszonoztuk a gesztust. A kocsi kiért a látókörünkből, testvéreim pedig azonnal berohantak a konyhába. Én még mindig értetlenkedve követtem őket. Emily ismét a telefonján pötyögött valamit, Zack pedig a szorgosan pakolt a hűtőben.
- És elküldve. – pattant fel a helyéről a szőkeség egy hatalmas mosollyal az arcán és lepacsizott a bátyánkkal.
- Elmondaná végre valaki mi folyik itt?
- Bulit rendezünk. – mondták félelmetesen egyszerre, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Hány embert hívtatok? – nővérem a padlót bámulva dörzsölte a tarkóját. Rosszat sejtek. – Add ide a telefonod!
Kisebb erőfeszítések árán sikerült kivennem a kezéből a készüléket. Megnyitottam az utolsó elküldött üzenetet és megnéztem a címzetteket. Szinte egyik név sem volt ismerős, de ez még nem is lett volna igazán nagy baj. Viszont amikor megláttam hány embernek ment el az SMS, kissé megszédültem.
- Ti normálisak vagytok?! Ez… Ez minimum nyolcvan ember!
- Kilencvenkettő…- bökte oda Emily, én pedig hüledezve kapkodtam a fejem kettejük között. Tény, hogy elég nagy házunk van, de kilencvenkét ember? Itt sehogy sem fér el közel száz személy!
- Elment az eszetek? Tudjátok mit fogunk mi ezért kapni? Most mondták, hogy maximum tíz ember jöhet át!
- Húgi, ne legyél már ennyire ünneprontó! – nyögött fel Zack és letett pár üveg valamit az asztalra. Jobban megnéztem őket: whisky, vodka, tequila. – Csak bulizunk egy kicsit.
- Kicsit? – felhúztam a szemöldököm és kínomban felnevettem. – Nem hiszem, hogy ismeritek ennek a szónak a fogalmát.
- Lazíts már! – tette a vállaimra a kezeit Emily és szuggerálni próbált azokkal a vibrálóan kék szemeivel – Anno nagyon is szeretted az ilyen bulikat.
- Talán igazad van, de az már régen volt!
- Csak próbáld meg élvezni! – bíztatóan felemelte az arcomat az államnál fogva. – Barátkozz, pasizz! Csináld, amihez kedved van! Kérlek!
- Legyen…
- Imádlak! – ugrott a nyakamba és össze-vissza puszilgatta az arcomat - Olyan jó lesz, meglátod!
Ezt nagyon-nagyon meg fogom bánni…


,,Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted."
~Paulo Coelho 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése