2014. július 20., vasárnap

#9

Drága-drága olvasóim!
Ismételten hatalmas bocsánatkéréssel tartozom. Tudjátok, magyarázkodhatnék, hogy mi minden dolgom volt, de inkább nem teszem, mivel ezt a fejezettel amúgy is meggyűlt a bajom. Amikor, már majdnem készen lettem vele, elolvastam, és előröl kezdtem az egészet. Most viszont úgy érzem, elég elviselhető lett. Nem a kedvenc részem, viszont a következő már izgalmasabb fejezetet vezeti fel.
Viszont boldogsággal tölt el, hogy túlléptük az 1100 oldalmegtekintést, amiért iszonyú hálás vagyok! ♥ Szeretném megköszönni a türelmeteket, ezentúl nagyon igyekezni fogok, hogy minimum kéthetente olvashassátok Melody történetét! Kellemes olvasást, Drágáim!

KF♥

 #9
Dear Diary

*Melody*

Már hosszú, unalmas napokat hagytunk magunk mögött, mióta részt vettem azon a bizonyos baráti vacsorán. Az est folyamán esélyem nyílt hosszabb beszélgetésbe bonyolódni Alexával. Nagyon különleges lánynak ismertem meg. Gyakorlatilag mindene megvan, mégsem szállt el magától. Talán ezért is kedveltem meg a legjobban: annyira emberi tudott maradni. Mint kiderült, az egész életét figyelemmel kísérte a média, már gyerekkora óta. Nem olyan volt, mint amilyen a legtöbb gyerekszínész: nem a süllyesztőben végezte, a mai napig a színészkedésből él. Nem folyamodott kábítószerekhez, sem alkoholhoz. Elmesélte, hogyan találkozott Carlosszal és a többi fiúval. Egyetlen egy dolgot nem tudtam megérteni: Jamest. Az Alexával folyatott csevej alapján nem tűnik rossz embernek, viszont a személyes tapasztalataim másról árulkodnak. Nem tudtam kiigazodni a fiún, de őszintén, nem is nagyon akartam.
A tükör előtt állva, bizonytalanul néztem végig magamon, már vagy ezredszer. Most, hogy végre megbékéltem a túl fehér bőrömmel – és a kozmetikumok sem használtak igazán – indulásra készén a garázs felé vettem az irányt. Emily a nappaliban, a kanapén ülve jóízűen majszolta az általa készített reggelit - ami jelen esetben egy adag gusztusos tükörtojást jelentett. 
- Hova mész? – kérdezte teli szájjal, minden nőiességet száműzve magából. Reakcióm csupán egy felhúzott szemöldök volt, mire ő lenyelte a szájában lévő falatot. – Megfelel?
- A Starbucks-ba indultam.
- Várj egy kicsit! – felpattant és apró, ám annál gyorsabb léptekkel igyekezett a szobájába. Rövides keresgélés után visszatért hozzám azzal a dobozzal a kezében. – Texasban hagytad, a mama küldte még tegnap. Azt mondta Te tudni fogod mi ez.
Még mennyire, hogy tudtam. Őszintén, nem véletlenül hagytam ott. Szabadulni akartam tőle, de nagyon úgy tűnik, nem fog ilyen könnyen menni. Talán tényleg jobban jártam volna, ha elégetem.
- Köszi. – a tervemről, hogy nyugodtan kávézok egyet, azonnal lemondtam, helyette inkább az udvarra igyekeztem. Az évek során anyával elég tekintélyes rózsakertet hoztunk össze. Imádtam a jellegzetes édeskés illatukat, mindig képesek voltak felvidítani. Főként a sárgák.
Törökülésben helyet foglaltam a hintaágyon, a régi poros dobozkát az ölembe vettem. Hogy mit is rejthet egy egyszerű faládikó? Azokat a dolgokat, amelyek elpusztíthatatlanul bennem élnek és lehetetlenség eltüntetni őket. Az egyedüliek, amiket őrizni akartam életem végéig: a boldog, szerelmes percek emlékei, az átnevetett éjszakák és az iskolás éveim azon kevés pillanata, amelyekre szívesen, mosolyogva gondolok vissza.
Nyikorogva tárta elém kincseit - a nagyapám által kézzel faragott – ládika. Először pár régi fénykép akadt a kezem ügyébe. A legtöbben az Emilyvel és Logannel együtt vigyorgó önmagam nézett vissza rám. Itt volt többek között az a kép is, aminek a nagyított mása, a falamon bekeretezve lóg.
Voltak ott a tengerpartról származó szebbnél-szebb kavicsok és kagylók, néhány porcelánból készült állatfigura, amikre egy franciaországi nyaralás során tettem szert. Sőt, néhány kotta is akadt, azok a dalaim voltak rajta, amiket sajnáltam kidobni. Amit viszont furcsálltam, hogy egyik sem volt befejezve. Kínomban elmosolyodtam, hiszen tudtam: ezek már így is fognak maradni. Ugyan jó volt kicsit nosztalgiázni, milyen is volt, amikor az volt a legfontosabb számomra, hogy dalokat írjak.
Már éppen pakoltam volna vissza a dolgokat a helyükre, amikor egy kicsi, bőrkötéses könyv akadt a kezembe. Csupán akkor ismertem rá, amikor az első oldalán megláttam a saját kerekded, kacskaringós betűimet.
Napló. Csupán ennyi állt a lapon. Lapoztam párat, láttam, hogy minden bejegyzéshez konkrét dátum van jegyezve, már-már napi rendszerességgel, 2011 nyarával kezdődőleg. Apró szívecskék illetve más, beazonosíthatatlan dolgok voltak odafirkantva minden lap aljára, a szivárvány minden létező színével.
Ennyi idő alatt mennyi minden megváltozott. A gondtalan, életvidám gimnazistából egy pesszimista „felnőtt” lett. Itt ülök, gyakorlatilag semmit sem csinálok nap, mint nap. A szüleimmel közösen úgy döntöttünk halasztok egy évet, mielőtt egyetemre megyek. Hogy mit akarok tanulni, az kétséges. Szeretnék valami hasznosat, nem pedig csak egy mondvacsinált szakot elvégezni. Mindig szerettem volna az egészségügyben dolgozni, ám a biológiai ismereteim elég hiányosak.
Legszívesebben becsuktam volna a könyvecskét, ám a kíváncsiságom ismét legyőzött, elolvastam az első bejegyzést.

2011. június 9.
A „kedves naplóm” úgy érzem nem lesz gyakori kifejezés. A gondolataim lekötésére és Emily tanácsára vettem ezt az aranyos könyvet. Annyi minden kavarog a fejemben, hogy az már bosszantó. igazából nem is nagyon bánom, hiszen ezekből a bosszantó gondolatokból remek dalszövegek születnek. Azt viszont most leszögezném, hogy ebben a könyvben egyetlen dal sem kap helyet.

Mindössze ennyi állt a második oldalon. Elnevettem magam a kissé tagolatlan, nyers megfogalmazáson. Tovább lapoztam, a napok múlásával egyre nagyobb terjedelműek lettek az irományok, már-már több oldalasak is. Egy nyár alatt rengeteget fejlődtem. Néhol egy-egy verset is találtam, amik már rég a feledés homályába vesztek. Ezeket leszámítva olyan volt az egész, mint egy normális tini naplója: vágyakozás a szerelemre, iskolai napok leírása, nyaralások.
Ahogy elérkeztem az őszi dátumokhoz, az egyik októberi időponton megakadt a tekintetem. Feltűnően sok piros szívecske került arra a bizonyos oldalra. Ismét nem tudtam megállni, hogy bele ne olvassak.

2011. október 20.
Ez nem lehet a valóság. Lehetetlen. Már több órája hazaértem a suliból, de az óta is sokkos állapotban vagyok. Az arcomon ülő mosoly levakarhatatlan, amióta kiléptem az iskola kapuján. Kissé ironikus, nemde? Minden nap azt ecsetelgetem, mennyire utálom azt a helyet, most viszont másra sem vágyom, csakhogy visszamehessek. Hogy mégis minek köszönhető ez a nagy pálfordulás? Annak, hogy Dylan ma elhívott vacsorázni!
Az egyik szünetben történt, éppen kémia órára mentem volna, amikor utánam szólt, a folyosón. Fogalmam sincs, honnan tud egyáltalán a létezésemről, de egyáltalán nem is érdekel.
Nem hittem volna, hogy valaha azt mondom egy fiúra, hogy szép, de Ő egyszerűen gyönyörű. Sötétszőke haja kissé a szemeibe lóg, de Neki még ez is jól áll. Na igen, a szemei. Azok egyenesen bódítóak. Annyira vibrálóan kékek, hogy az már lehetetlen. Ha akartam se tudtam volna nemet mondani.
Eddig nem hittem az ilyen közhelyekben, mint a „szerelem első látásra”, de ez a mai napon megváltozott, ugyanis azt hiszem beleszerettem Dylan Graysonba.

Bizony, azon a napon indult el a lavina, ami miatt teljesen szétcsúsztam, aztán később teljesen elveszítettem önmagam. Az egykori édes, kedves Melodyból, egy nagyképű, önző dög lett, akit csak a külsőségek érdekeltek. Ám, ez még csak a kezdet volt. Hogy ki is az a Dylan Grayson, akibe anno beleszerettem? Életem legeslegnagyobb hibája.
Nyitódott a hátsó ajtó, Emilyt láttam kilebbenni rajta. Nem kímélve a hintaágyat, vetődött mellém – illetve inkább rám. Amikor meglátta a kezemben a könyvet, csillogó szemekkel nézett rám. Olyan volt, mint amikor egy kisgyerek a karácsonyi ajándékát készül kibontani. Én viszont nem álltam készen arra, hogy elmondjam Neki, mi is rejt napló valójában, ezért becsuktam és a láda mélyére száműztem.
- Elmondod valaha, mi van benne? – kínomban elmosolyodtam, ugyanis nem akartam, hogy Dylannal kapcsolatban megtudjon bármit is. Úgy bizony, Emily alig tud kettőnkről valamit, én pedig szeretném, ha ez így is maradna. Azt viszont a mai napig nem értem, hogy sikerült mindezt titokban tartanom. Valószínűleg az is közrejátszik, hogy Emily tudja, hogy valami nincs rendben. Érzi, hogy ezt igazán nem szeretném megosztani vele.
- Nem hiszem. – hangosan felsóhajtott, mintha csak valami olyasmit mondana: „reménytelen”. Pár pillanatig csendben ültünk – ami, valljuk be, kettőnk között igazán szokatlan -, aztán, hirtelen felpattant, kezemnél fogva engem is magával rántott. Nem értem mire fel ez a váratlan sietség, de úgy döntöttem, nem teszem szóvá.
Egyenesen a nappaliig rángatott maga után, majd szinte lelökött a krémszínű kanapéra. Zack – aki mostanság egyre több időt tölt itthon – végignézte a kis jelenetünket és sejtelmesen elmosolyodott. Én pedig, értett, felnőtt módjára kiöltöttem rá a nyelvemet.
- Miért is jöttünk be? – kérdeztem értetlenkedve Emilyt, de Ő minden figyelmét a telefonjának szentelte, valószínűleg meg sem hallotta a kérdésem. Megköszörültem a torkom, de csak egy durva lepisszegést kaptam tőle. Hát jó… 
Zacktől vártam némi felvilágosítást, de Ő csak a szoba másik végébe biccentett. Anya és apa jöttek az emeletről, egy-egy bőrönddel a kezükben. Ekkor hirtelen megvilágosodtam: a szüleink Spanyolországba utaznak pár napra, nyaralni. Sokáig győzködtek, hogy mi is mennyünk velük, de mindhárman visszautasítottuk őket, ugyanis rájuk férne egy kis egyedüllét, az összeegyeztethetetlen időbeosztásuk miatt.
- Akkor, íme, a szabályok: - szólalt fel rendkívül komoly hangon anya, mi pedig - mintha katonák lennénk – felsorakoztunk előtte. – Ha bulit rendeztek, maximum tíz embert hívhattok meg, se többet, se kevesebbet! – meglepődtem a buli kifejezés hallatán, ugyanis nem tudtam semmit készülőben lévő partiról sem. Emilyre pillantottam, aki védekezésképp felemelte kezeit. – Már megkértem Hollyt, hogy nézzen rátok naponta egyszer, csak hogy tudjátok. – mindhármunktól elégedetlen nyögéseket kapott válaszul.
- Ne már, Anya! Felelősségteljes felnőttek vagyunk, akik tudnak vigyázni magukra! – horkant fel Zack, erre Apa csak felhúzta az egyik szemöldökét.
- Maradjunk inkább a nagykorúnál, a felelősségteljesre pedig inkább nem reagálnék. – a karórájára nézett és felsóhajtott. – Indulnunk kell. – egy utolsó pillantást vetett ránk. – Bízunk bennetek.
- Akkor miért aggattad ránk Hollyt? – ha a nagynénénkről volt szó, Emily mindig nagyon feltűnően tudott szenvedni. Ez az alkalom sem volt kivétel.
- Csak biztosra akartunk menni. – anya elénk lépett és mindhármunkat jó szorosan megölelgetett. Nővérem még mindig duzzogott, de egy apró mosoly ott bujkált a szája sarkában. – Jók legyetek!
Ezzel kiléptek az ajtón, mi pedig a küszöbön állva bámultuk, ahogy a ház előtt parkoló taxiba pakolják a bőröndöket. Amint elindultak hevesen integetni kezdtek, mi pedig mosolyogva viszonoztuk a gesztust. A kocsi kiért a látókörünkből, testvéreim pedig azonnal berohantak a konyhába. Én még mindig értetlenkedve követtem őket. Emily ismét a telefonján pötyögött valamit, Zack pedig a szorgosan pakolt a hűtőben.
- És elküldve. – pattant fel a helyéről a szőkeség egy hatalmas mosollyal az arcán és lepacsizott a bátyánkkal.
- Elmondaná végre valaki mi folyik itt?
- Bulit rendezünk. – mondták félelmetesen egyszerre, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon.
- Hány embert hívtatok? – nővérem a padlót bámulva dörzsölte a tarkóját. Rosszat sejtek. – Add ide a telefonod!
Kisebb erőfeszítések árán sikerült kivennem a kezéből a készüléket. Megnyitottam az utolsó elküldött üzenetet és megnéztem a címzetteket. Szinte egyik név sem volt ismerős, de ez még nem is lett volna igazán nagy baj. Viszont amikor megláttam hány embernek ment el az SMS, kissé megszédültem.
- Ti normálisak vagytok?! Ez… Ez minimum nyolcvan ember!
- Kilencvenkettő…- bökte oda Emily, én pedig hüledezve kapkodtam a fejem kettejük között. Tény, hogy elég nagy házunk van, de kilencvenkét ember? Itt sehogy sem fér el közel száz személy!
- Elment az eszetek? Tudjátok mit fogunk mi ezért kapni? Most mondták, hogy maximum tíz ember jöhet át!
- Húgi, ne legyél már ennyire ünneprontó! – nyögött fel Zack és letett pár üveg valamit az asztalra. Jobban megnéztem őket: whisky, vodka, tequila. – Csak bulizunk egy kicsit.
- Kicsit? – felhúztam a szemöldököm és kínomban felnevettem. – Nem hiszem, hogy ismeritek ennek a szónak a fogalmát.
- Lazíts már! – tette a vállaimra a kezeit Emily és szuggerálni próbált azokkal a vibrálóan kék szemeivel – Anno nagyon is szeretted az ilyen bulikat.
- Talán igazad van, de az már régen volt!
- Csak próbáld meg élvezni! – bíztatóan felemelte az arcomat az államnál fogva. – Barátkozz, pasizz! Csináld, amihez kedved van! Kérlek!
- Legyen…
- Imádlak! – ugrott a nyakamba és össze-vissza puszilgatta az arcomat - Olyan jó lesz, meglátod!
Ezt nagyon-nagyon meg fogom bánni…


,,Az aggodalom része az életnek, de soha ne hagyd, hogy elhatalmasodjon rajtad és uralkodjon fölötted."
~Paulo Coelho 

2014. április 22., kedd

#8

Drága Olvasóim!
Ismét nagyon soká tudtam csak megírni a fejezetet, de remélem, az kárpótol benneteket, hogy ez az eddigi leghosszabb fejezet. Ismét lesznek benne emlékfoszlányok, mind James, mind Melody részéről is. Remélem sikerült még jobban összegubancolnom a fejetekben kialakult képet a történetről, de csak megjegyzem, hogy hamarosan minden ki fog tisztulni, ahogy haladunk a történettel. Nem is váratnálak tovább Benneteket, kellemes olvasást.
KF♥

#8
Dark Paradise

*James*

Nem hittem a szememnek. Itt állt előttem a lány, aki napok óta álmaimban kísért. Az emlékeim abszolút nem csaltak: kifejezetten gyönyörű. Úgy érzem, most ébredtem fel igazán a vágyálmokból. Ő tényleg igazi, hiszen az előbb megérinthettem. A közelsége egészen megrészegítően hatott rám. Levakarhatatlan mosoly húzódott az arcomra, ahogy újra és újra elmélyültem azokban a bársony-barna őzikeszemekben. Az angyalarcú szépséget viszont kétségkívül zavarta, hogy egy légtérben kell lennie velem. Valahogy nagyon szórakoztató volt nézni, hogy ezt váltom ki belőle. Zavarát leplezni próbálta azzal, hogy a padlót kezdte tanulmányozni. Engem ez csak még jobban megmosolyogtatott. Halkan morogni kezdett valamit, amit sehogy sem értettem meg. A kíváncsiságom viszont mindennél előbbre helyezte magát, én pedig gondolkodás nélkül megszólaltam.
- Hogy mondod, Drága? - neki csak ennyi kellett, összeszűkült szemekkel, megvetéssel nézett rám. Teljesen olyan volt, mint egy macska. Azon sem lepődtem volna meg, ha fújni kezdene rám.
- Megtennéd, hogy elállsz az utamból? - egy kissé túlerőltetett műmosolyt intézett felém. Nemlegesen megráztam a fejem, erre ő úgy döntött, hogy kikerül. Pontosítok: csak ki akart volna kerülni. Ismét szemben álltunk egymással. Fogyóban volt a türelme, ökölbe szorította a kezeit és mélyeket lélegzett. - Örülnék neki, ha még azelőtt kiengednél a teraszra, hogy valami meggondolatlant mondok, vagy teszek.
- Definiáld, kérlek, hogy mit értesz ezalatt. - akaratom ellenére, elég szarkasztikusan sikerült kifejeznem önmagam, mindezt megfűszereztem az arcomra húzódó pimasz mosollyal. Flegmán felnevetett és kicsit közelebb hajolt hozzám, majd - mintha csak egy titkot árulna el - suttogni kezdett.
- Mondjuk úgy, hogy egy lányhoz képest elég erős öklöm van. - a mosoly pillanatokon belül lefagyott az arcomról. Úgy tűnik kissé túllőttem a célon. Pedig nem mondtam semmi rosszat. Vagy talán mégis? - Ismét megkérdezem: Elállsz az utamból?
- Mivel ennél elbűvölőbb fenyegetést még nem kaptam, ezért igen. - mondtam egy elismerő bólintás kíséretében és elléptem előle. Most rajta volt a sor, hogy meglepődjön. Próbálta magára húzni a hideg, nemtörődöm arcát, de sikertelenül. Értetlenül, gyanakodva méregetett, valami hátsószándék után kutatva. Bizonytalanul folytatta az útját az erkély felé és meghallottam, ahogy magában mormogta:
- Seggfej. - ezzel a lánnyal egyszerűen lehetetlen betelni. Nem kifejezetten kedveltem a hozzá hasonló közömbös, flegma embereket, de őt minden egyes beszólása, mozdulata ellenállhatatlanná tette. Az egész lénye teljesen ellentmondásos volt: az angyali külső alatt valójában egy titokzatosan ördögi nőszemély rejtőzik.
- Hallottam! - vetettem oda tettetett sértődöttséggel. Ő még csak meg sem fordult, nem is válaszolt. Egyenesen a végtelen óceánra néző erkélyhez sietett, nem akart több időt pazarolni rám.
Egészen addig követtem határozott lépteit, amíg kecses alakja el nem tűnt az esti félhomályban. Még percekig bámultam az általa megtett utat, de nem jött vissza. Megmagyarázhatatlan üresség kezdett el szétterjedni a mellkasomban: a hiányérzet. Ez az egész olyan volt, mint pár hónappal ezelőtt. Ugyanúgy sétált ki az ajtón, mint Halston. A különbség csak annyi, hogy akkor és ott a gyönyörű szőke barátnőm elhagyott és kíméletlenül összetörte a szívem.

***

Izomlázzal, erős fejfájással és borzasztó kimerültséggel küszködve léptem át a lakásom küszöbét. Már éjfél is elmúlott, mire elszabadulhattam a stúdióból. Nagyon nagy a felhajtás, már hetek óta, ugyanis az új albumra írjuk a dalokat, közben még a sorozatot is forgatjuk. Egyre nehezebben bírom a munkával járó stresszt. Néha annyira szívesen eltűnnék pár órára vagy napra. Egyetlen egy dolog vigasztal csak: a hálószobában édesen alvó barátnőm. Azt sajnálom a legjobban, hogy rá egyre kevesebb időm jut. Mindig csak éjjel látom, akkor pedig épp csak annyi energiám van, hogy befeküdjek mellé az ágyba. Másnap pedig, mielőtt felébred, már megyek is vissza a stúdióba. Számtalanszor megígértem már Neki, hogy amint lesz egy kis szabadidőm, elmegyünk valahová, csak mi ketten. A mai megbeszélésen a fiúkkal végre sikerül kicsikarnunk magunknak három hét szabadságot. Azonnal kaptam az alkalmon, lefoglaltam magunknak két repülőjegyet Londonba. Szeretnék mindent bepótolni, amire eddig a munka miatt nem értem rá. 
A hátizsákomat és a kocsi kulcsot az előszobában lévő szekrényen hagytam, a bőrkabátomat pedig a fogasra akasztottam. Épphogy átbotorkáltam a nappaliba, valami feltűnt: Az emeletről halvány világosság szűrődött le és halk zörgés hallottam. Miért van fenn még ilyenkor? A hideg futkosott a hátamon, rossz előérzetem volt. Hezitálva indultam meg a hálószobánk felé, nem voltam biztos benne, hogy tudni akarom mi vár odabenn. Végül is lenyomtam a kilincset és átléptem a küszöböt. Bár ne tettem volna.
A nagy franciaágyon ott hevert egy nagy bőrönd, félig megpakolva ruhákkal. Halston nekem háttal állt, éppen a szekrényből vett magához pár felsőt, azokat is száműzte volna a többihez, ám akkor meglátott engem. Szorosan magához szorította a ruhadarabokat, lehajtott fejjel lépett vissza a bőröndjéhez.
- Kicsim, mégis mit művelsz? - keservesen felnevetett és a fejét csóválta. Nem teljesen értettem mi történik, de a viselkedéséből ítélve, nem sok jóra számíthatok.
- Szerintem elég egyértelmű. - becipzárazta az utazótáskát és szembe fordult velem. Most vettem csak észre mennyire kiürült a szoba az ő dolgai nélkül.
- Nem. Nem az. - mélyet sóhajtott, leült az ágyra. Arcát a tenyerébe temette, pár percig így is maradt. Amikor összeszedte magát, felnézett és gyengéden megpaskolta a maga mellett lévő helyet és érzelemmentes tekintettel várta, hogy megmozduljak. Megszüntettem a közöttünk lévő távolságot, és helyet foglaltam mellette. Utáltam, hogy ilyen állapotban kell látnom az életvidám, mindig mosolygós lányt.
- Figyelj, James... Nem hiszem el, hogy Te nem vetted észre mennyire eltávolodtunk az utóbbi időben. Van úgy, hogy napokig nem is látlak. Nem hibáztathatlak, hiszen ez a munkád, de az én tűrőképességem is véges.
- Nagyon is észrevettem, és sajnálom, de ma beszéltünk a menedzserünkkel és kapunk három hét szabadságot. - halványan elmosolyodtam. Tőle is valami hasonló gesztusra számítottam, de ismét megrázta a fejét.
- Tényleg nem érted mire gondolok. Eltelik az a három hét és újra kezdődik az egész. Ráadásul még csak utána jön majd a turné, akkor pedig végképp nem lesz időnk egymásra. Soha nem kérnék olyat, hogy válassz közöttem és a munkád között, de be kell látnod, a kettő nem működik együtt. Ezért is szeretném megkönnyíteni a helyzetet azzal, hogy elmegyek. 
- Megkönnyíteni? - egyszerűen nem értettem. Tényleg azt hiszi, hogy ezzel jó tenne nekem? Ha itt hagyna, akkor aztán végképp nem tudnék a zenére koncentrálni. A puszta jelenlétével képes ösztönözni, inspirálni, Ő a múzsám. Egyszerűen szükségem van rá, arra, hogy mellettem legyen és szeressen. Hogy szerethessem. - Egyáltalán nem lesz könnyebb!
- Most még ezt mondod, de hidd el, hálás leszel még érte.
- Nem! Kérlek, ne csináld ezt! - ismét kerülte a tekintetem. Az ujján ékeskedő ezüstgyűrűt piszkálja, aztán egy hirtelen mozdulattal levette. - Kicsim, megoldjuk valahogy, ígérem!
- Ha azt kérném, lépj ki a bandából, megtennéd? - fájdalmasan csillogó szemei az enyémeket keresték. A vér is megfagyott bennem. Hagyjam ott a bandát? A fiúk már szinte a testvéreimmé váltak. Nem tudnám otthagyni őket. Nem. Erre az egyre képtelen vagyok. Hangosan felsóhajtott, nyilván tudta, mi jár a fejemben. Az eddig a tenyerébe száműzött karikagyűrűt a kezembe nyomta. - Erről beszéltem. Hidd el, csakis a Te érdekedben teszem. Egy napon találsz majd egy olyan lányt, aki képes igazodni az időbeosztásodhoz, de az nem én leszek.
- Halston... - nem tudtam tovább fojtatni. Ő felállt mellőlem, megfogta a bőröndjét és elindult kifelé a szobából, vele együtt az életemből. Az ajtóban visszafordult, utoljára rám emelte fájdalommal megtelt szemeit.
- Szia, James. - még hallottam a bejárati ajtó csapódását, utána pedig körbevett a felemésztő csend és sötétség. Az öklömmel fájdalmasan nagyot ütöttem a falba. Immár szabálytalan légzésem töltötte be a szobát. Sajgott a kezem, de nem tudott érdekelni. Elment. Elment és nem fog visszajönni. Egyedül maradtam.

***

A múlt fájdalmas emlékei egyre fakultak, én pedig visszatértem a még nyomasztóbb valóságba, ahol még mindig a padlót bámulom. Nem volt igaza. Mára már elfogadtam, hogy nincs mellettem, de hálás nem vagyok neki. Mégis miért lennék? Azért, hogy abban az időszakban hagyott magamra, amikor a legjobban szükségem lett volna Rá? Vagy talán azért, mert összetörte a szívem? Egyáltalán nem haragszom rá, hiszen Ő megérdemelte volna, hogy úgy bánjanak vele, mint egy hercegnővel. Viszont mérhetetlenül csalódott vagyok. Naiv voltam, azt hittem, ami közöttünk volt, erősebb bárminél. Tévedtem.
- Melody! – Kendall kétségbeesett kiabálása töltötte be a teret. Kapkodva nyitott be az összes szobába, a lány után kutatva.
- Kint van az erkélyen. – ahogy észrevett, egy gyenge, mosolynak nem nevezhető fintort vágtam. Ő viszont megkönnyebbülten sóhajtott és elindult Melody után. Egy hálás pillantást vetett rám, aztán ő is kiment a balkonra. Ekkor jobban belegondoltam, hogy Melody elég zaklatott állapotban futott belém, csakúgy, mint Kendall. Mégis mi történt odabenn?

*Melody*

Még egy nagyképű, elkényeztetett popsztár, aki azt hiszi bármit és bárkit megkaphat. Undorító. Nem sok emberrel beszéltem még ilyen hangnemben, de Ő rettentően felidegesített a mézes-mázas hangleejtésével és azzal a sugárzó magabiztossággal, ami a tekintetéből áradt. Engem nem tud lenyűgözni a két szép szemével és a bájolgásával. Kétségtelen ugyan, hogy nagyon vonzó, de ez nem elég, ennél sokkal több kell. Volt szerencsém megismerni a fajtáját: Minden energiájával a külsőségekre koncentrál, de belül nincs semmi. Sem érzelmek, sem mély gondolatok, sem vágyak, célok vagy álmok, csupán a tátongó üresség.
Nem akartam tovább idegesíteni magam, ilyen apróságokon, hiszen van most ennél nagyobb problémám is. Leültem az egyik napozóágyra és az arcomat a tenyerembe temettem. Ismét úgy viselkedtem, mint egy ötéves kisgyerek. Megint én voltam az, aki minden elrontott. Azért is hálásnak kéne lennem, hogy Kendall nem küldött el melegebb éghajlatra. Én a helyében ezt tettem volna. Ez is csak azt bizonyítja, mennyivel jobb ember nálam, vagy bárkinél, akit ismerek.
Miért kell ennyire nehéznek lennie? Miért kell még mindig a múltam elől menekülnöm? Amióta itthon vagyok, még egyszer sem éreztem, hogy megérte volna hazajönni. Nem akarom, hogy minden olyan legyen, mint régen. Amikor mindenki megmondta, hogy mit és hogy csináljak. Ha emiatt el is veszítek mindenkit, akkor sem hagyom magam újra irányítani. Úgy akarom élni az életem, ahogy nekem tetszik. A saját hibáimból akarok tanulni, nem pedig másokéból.
Fogalmam sincs, mióta ültem már kint, de nagyon jól esett a nyugalom és a magány. Nézni az óceán fodrozódó hullámait, amiket csak a holdfény világított meg. Csillagképeket keresgélni, amiket már ezerszer láttam és csak úgy elveszni a csendben.
Bentről kisebb zajok szűrődtek ki, amik most hihetetlenül zavartak. Én ebben a túl tökéletes buborékban akartam maradni, a saját világomban. Számomra mindig többet jelentettek az órákon át tartó, kellemes csendek, mint a harsány nevetgélések. Ezért is fértünk meg nehezen az utóbbi időkben Emilyvel. Mindennél jobban szerettem volna neki átadni ezt az érzést, hogy végre megértse, nem kellenek szavak ahhoz, hogy beszéljünk. Sokkal többet tud mondani a csend, mint bárki gondolná.
Mindenki azt hitte, azért nincs sok barátom, mert eltaszítom az embereket magamtól. Ez viszont abszolút nem igaz, csupán eddig nem volt senki, aki igazán megértett volna. Nem akarok üres beszélgetésekbe bonyolódni, sokkal inkább a hátsókertben, a fűben fekve, órákon keresztül a könyvek birodalmába menekülök.
Amikor a zavaró hangok egyre sűrűsödnek, egy hirtelen ötlettől vezérelve kibújtam a tornacipőmből és mezítláb indultam meg a tengerpart felé. Zene volt a füleimnek, ahogy az óceán hullámai a partot mosták. A süppedős homokban egymás után rajzolódtak ki a lábnyomaim, szabálytalan mintát alkotva a tökéletesen sima parton.
Az víz csendes susogása ismerős dallamokkal töltötte meg az elmémet. Kedvem lett volna elmerülni a sós óceánban, de a tüdőgyulladás lehetőségét megelőzve csak a bokáig érő mélységig mártóztam meg. Lehunytam a szemeim és hagytam, hogy a hűvös esti levegő átjárja a testemet. A langyos víz csiklandozni kezdte a talpamat, amitől akaratlanul elmosolyodtam.
Hagytam, hogy a gondolataim sodródjanak az árral együtt, ám arra nem számítottam, hogy olyan emlékek lepték el a fejemet, amelyektől szabadulni kívántam.

***
Már órák óta némán, kéz a kézben sétálgattunk az óceán mentén. Az ujjaink szorosan fonódtak egymásba, mintha csak egymásnak készültek volna. Észrevette, hogy a kezeinket tanulmányozom, a szájához emelte az enyémet és egy apró puszit nyomott rá. Elpirultam, lesütöttem a tekintetem, minden kis gesztusával zavarba tud hozni. Napszemüvege mögül pillantott rám, láthatóan jól szórakozott rajtam. Szabad kezével felemelte az arcom, szembe fordított magával. Hüvelykujjával gyengéden végigsimított az alsó ajkamon. Megborzongtam. Olyan érzelmeket tudott kiváltani belőlem egyetlen mozdulattal, amiről nem hittem, hogy valóban lehetséges. Ahogy egyre csökkent a kettőnk közötti távolság, szemeim reflexszerűen lecsukódtak. Nem kellett sokat várom, hamar megéreztem, ahogy mézédes ajkai táncra hívják az enyémeket. Minden egyes csókjával egyre jobban magába bolondított. Kétségbeesetten vágytam a közelségére, az érintéseire, arra, hogy érezzem az illatát, vagy, hogy halljam a hangját.
A jelenet pontosan olyan volt, mint a romantikus filmek befejezése: A tengerparton, naplementében csókolózni. Senki más mellett nem éreztem még így magam. Ennyire felszabadultnak és ennyire önmagamnak. Megtanította milyen boldognak lenni, milyen mosollyal az arcomon ébredni. Nem tudtam mennyi időt szán nekünk a Sors, de szerettem volna kiélvezni minden egyes pillanatát.
Akkor még csak nem is sejtettem, hogy életem filmje milyen csavarokat is tartogat számomra…
***
Idegesen próbáltam törölni az emlékeimből, amit akkor éreztem. Túl naiv voltam, a rózsaszín köd elvakított. Könnyen észrevehettem volna az apró jeleket, miszerint nincs minden rendben. Egyedül ahhoz az idilli pillanathoz ragaszkodtam kétségbeesetten. Nem voltam képes elengedni. Nem hiszem, hogy valaha is képes leszek rá. Szánalmas. Ennél jobb kifejezést nem találok magamra.
- Mégis mit csinálsz? – összerezzentem. Hogy nem vettem észre, hogy itt van? Óvatosan hátrafordultam, Kendall rosszalló pillantásával találtam szemben magam. – Gyere ki onnan, még mielőtt megfázol!
Úgy beszélt velem, mint egy apuka a kislányával. Be kell valljam, úgy is éreztem magam, mint egy engedetlen ötéves. Nem akartam több hülyeséget csinálni, legalább ma, ezért bólintottam és újra a part felé vettem az irányt. Lehajtott fejjel álltam, immár vele szemben és vártam. Vártam, hogy legalább leszidjon azért, amiért csak úgy eljöttem, de nem tette.
- Sajnálom. – Mi van?
- Te kérsz tőlem bocsánatot? – hitetlenkedve néztem a szemeibe. Most már végképp nem értettem semmit. – Mégis miért?
- Sajnálom, hogy megpróbáltam ráerőltetni az éneklést. Tudhattam volna, hogy már nem szeretnél azzal foglalkozni. – kínomban elnevettem magam. Hogy képes még most is magát okolni az én hisztérikus természetem helyett?
- Nehogy bocsánatot merj kérni! Megint túlreagáltam a dolgokat, mint általában.
- Akkor legalább mondd el nekem, miért akarod abbahagyni a zenélést? – fájdalmasan felsóhajtottam, leültem a homokba. Kendall szintén helyet foglalt mellettem, kíváncsian várva a magyarázatomat. Amíg ő az arcomat tanulmányozta, az én tekintetem messze járt, a tökéletes, ezüst teliholdat bámultam. Fogalmam sem volt, hogy hol kezdjem el.
- Dallasban volt időm mindent átgondolni. Minden egyes alkalommal arra jutottam, hogy a problémáim forrása az éneklés volt. Az indította el a lavinát. Eleinte próbáltam meggyőzni magam, hogy ez nem igaz, de feladtam.
- Nem értelek. Miért hiszed azt, hogy minden egyedül a Te hibád volt?
- Ha nem Én, akkor ki volt a hibás?  – belenéztem a smaragdszínű szemeibe. Zavarodott volt.
- Mi. Segítenünk kellett volna, nem figyeltünk Rád eléggé. – hihetetlen.
- Hagyd abba! Ebben az egészben csak Ti vagytok ártatlanok. Kérlek, ne akard megkönnyíteni nekem, hagyd, hogy bűnhődjek! Mindig túl jók voltatok hozzám mindannyian. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de már nem szeretnék rátok támaszkodni, egyedül akarok boldogulni.
- Tessék? Azért vagyunk a barátaid, hogy számíthass ránk.
- Nagyon hálás vagyok mindenért, de úgy érzem, nem hozhatok önálló döntéseket. Ez mindig úgy volt, hogy megmondtátok mi nekem a jó és azt kellett tennem. Hibázni akarok és elviselni a következményeket! – lehunyta a szemeit és az orrnyergét masszírozta. Régen sosem vitatkoztam vele, de azok az idők már elmúltak. Már nem egy tizenhat éves, elveszett lány vagyok.
- Nagyon megváltoztál… Felnőttél. – halvány mosolyra húzódott a szája, lassan újra végigmért a fejem búbjától egészen a talpamig. – Be kell, hogy valljam, nem hittem volna, hogy sikerül egyedül talpra állnod. – elégedetten bólogatott, gyengéden végigsimított a homokban pihenő kézfejemen. – Büszke vagyok Rád.
Elszomorított a tény, hogy nem gondolt elég erősnek ahhoz, hogy fel tudjak állni a padlóról. Viszont, különös melegség áradt szét az egész testemben, amikor kimondta azt, amit eddig senki mástól nem hallottam. Egyetlen mondat, amivel olyan erő birtokába juttatott, amiről nem is tudtam, hogy létezik. Azt hiszem, ezt hívják önbizalomnak.
Büszke vagyok Rád.
Percekig visszhangzott a fejemben a kijelentése. Valaki elismerte azt, hogy sikerült újra talpra állnom. Végre nem alárendeltként éreztem magam mellette, hanem egyenrangúnak. Végre voltam valaki.
Ő lassan feltápászkodott a földről, gondosan leporolta a homokot a fekete farmeréről. A zsebébe nyúlt a telefonjáért. Pötyögött rajta valamit – gondolom, tájékoztatta a többieket a felől, hogy nem szöktem meg – és visszasüllyesztette a készüléket a farzsebébe.
- Visszajössz velem? – kikérte a véleményem. Ez mindennél többet jelentett számomra. A szemében kíváncsiság csillogott. Bizonytalanul felém nyújtotta a jobbját, hogy felsegítsen a földről. Ajkaim széles mosolyra húzódtak, majd elfogadtam a segítségét.
Szorosan egymás mellett indultunk vissza a Henderson-rezidenciához. Egyikünk sem szólt semmit, továbbra is a hullámok lágy melódiája töltötte be a csendet. Ahogy visszaérkeztünk a villához, meglepetten konstatáltam, hogy az egész társaság az udvaron van, és valamin jóízűen nevetnek. Carlos volt az első, aki észrevette az érkezésünket.

- Ha legközelebb úszkálni indulnátok, szólhatnátok nekünk is. - amikor sikeresen felhívta a többiek figyelmét az érkezésünkre, ismét kitört belőlük a nevetés. Rendszerint ettől zavarba jöttem volna, de ez most valahogy nem tudott érdekelni. Nagy meglepetésemre, én magam is csatlakoztam a nevetőkhöz. Ekkor tudatosult csak bennem igazán: Tényleg sikerült a változás útjára lépnem.


,,Mindannyiunkkal történik egy s más (...). Ilyen az élet. Bele kell törődni. Van, aki képes rá, van, aki nem."
~Agatha Christie 

2014. március 3., hétfő

#7

Drága Olvasóim!
Íme, megérkezett a hetedik fejezet. Tudom, a részek még mindig csigalassúsággal érkeznek, de minden tőlem telhetőt megteszek. 
Végre elérkeztünk a nagy találkozáshoz, innentől indul be igazán a történet. Viszont most csak Melody szemszögéből írtam, ugyanis nagyon beleéltem magam a helyzetébe, megszállt az ihlet. Mint az előző részben, most is újabb apró darabkák kerülnek felszínre a lány múltjából, ami egyre több feszültséghez vezet. Remélem Nektek is tetszeni fog. Kellemes olvasást! ;)
KF♥

#7
Never be the same

*Melody*

Ott álltunk az előszobában, Emily a bőrkabátját hámozta le magáról, amíg én a tornacipőmmel szenvedtem. Az ittlévők már javában beszélgettek, nevetgéltek. A beszűrődő hangokból valami olyasmit vettem ki, hogy „mindjárt jövök”. Ezt követően lépteket hallottam, melyek egyre közeledtek felénk. Pár pillanattal később Logan mosolygós arca jelent meg előttünk és üdvözlés gyanánt két puszit nyomott mindkettőnk arcára.
- Csakhogy megjöttetek. Már mindenki enni akar. – Emily rám mutogatott és heves magyarázkodásba kezdett.
- Ezt mondd a vöröskének! Én már régen készen voltam, amikor ő még aludt. – erre csak egy szemforgatással reagáltam, nem akartam egy hisztérikaként bemutatkozni a jelenlévőknek.
- Mindegy. Emily, te menj be, mi is megyünk nemsokára. - a szőkeség bólintott egyet, és bátorításként megszorította a kezem, aztán csatlakozott az egyre hangosabb társasághoz. Logan a vállamra tette a kezét és gyengéden végigsimított rajta. Sajnos ez sem tudott teljesen megnyugtatni, ugyanis most már amiatt is aggódhattam, hogy Kendall mit szól hozzám azok után, hogy még csak el sem köszöntem tőle, amikor tavaly itt hagytam. – Csak add magad és akkor biztosan imádni fognak!
A légzésem némileg helyreállt, de a gyomrom teljesen összehúzódott, nem valószínű, hogy bármit is fogok enni. Logan türelmesen megvárta, amíg összeszedem magam, nem siettetett, annak ellenére sem, hogy már többen is szólongatták a mellettünk lévő szobából. Egyetlen egy valakit ismertem fel a többi közül: a szőke fiú lágy, dallamos hangját. Biztonsággal töltött el, hogy ott van. Mellette sosem feszengtem, mindig képes volt azt éreztetni velem, hogy a világon senki sem árthat nekem. A mellettem álló srác is észrevette a hirtelen hangulatváltozásomat, megigazította a tengerkék Obey feliratú pólóját és gyengéden átkarolta a derekam.
- Mehetünk? – egy halk hümmögéssel adtam tudtára, hogy készen állok. Komótosan vezetett be a megterített asztalhoz, ahol már csak három hely volt üres. Rajtunk kívül még valaki hiányzott, de fogalmam sem volt, hogy kicsoda.
Kendall ült az asztalfőn, nekem háttal, éppen egy másik sötétbarna hajú sráccal vitatott meg valamit. Mellettük egy kreol bőrű, fekete hajú fiú, akinek az ölében egy szintén kissé latinos vonásokkal rendelkező, szőke lány ült, aki valószínűleg a barátnője lehet. Ők a mellettük ülő nővéremmel bonyolódtak eszmecserébe. Az ismeretlen lánynak feltűnt az érkezésem, ugyanis barátságosan méregetni kezdett, egyből felfelé görbül a szája. Próbáltam viszonozni a gesztust, de csak egy élettelen mosolyra futotta. Gyengéden megszorította a srác lábát, aztán a fejével felém bökött. A fiú csakugyan kedves pillantásokat intézett felém, de mintha kissé meglepődött volna. Csak akkor esett le, hogy Logan most is szorosan mellettem áll, a bal karját még mindig a derekamon pihenteti. Amikor már szinte mindenki rám bámult, fészkelődni kezdtem. Szerencsére a mellettem álló fiú vette az adást, és hogy mindenki figyelmét felhívja rám, megköszörülte a torkát.
- Na, épp ideje volt, hogy… - ebben a pillanatban megfordult Kendall és meglátott engem. Először meglepettséget láttam a szemeiben, de a helyét pillanatok alatt átvette a harag. Tudtam. Tudtam, hogy ez lesz. Egyszerűen megéreztem, hogy nem fog minden zökkenőmentesen menni. Végül is, nem várhatom el, hogy a nyakamba ugorjon azután, ahogy itt hagytam, ráadásul utána sem kerestem. Nem tudom mit is mondhatnék neki. Kérjem azt, hogy bocsásson meg? Az lenne tőlem a legaljasabb húzás. A régi baklövéseimnek a következményeit most kell elszenvednem. Végül is, teljesen megérdemlem. Bizonyos szempontból – vagyis az Ő szemszögéből nézve – mégiscsak kihasználtam. Ott volt nekem mindig, ha szükségem volt rá, de én az első adandó alkalommal leléptem. Egyszerűen undorodom magamtól ebben a pillanatban.
Felállt a székről, de a pillantása egy percre sem hagyta el az enyémet. Egy-két lépéssel átszelte a közöttünk lévő távolságot, így már csak egy karnyújtásnyira voltam tőle. Hosszú percek után először elemelte rólam a tekintetét, egészen a még mindig mellettem álló Loganre. Egy rövid pillanatra behunyta a szemeit, de épp csak annyira, hogy ne pislogásnak látszódjon. A barna fiú bólintott, aztán lassan elengedett, csatlakozott a minket némán figyelő társaság többi tagjához. Megijedtem, amikor Kendall egyre közelített felém, fogalmam sem volt, mire készül. Logan nem hagyott volna itt, ha Kendall bántani akarna… ugye?
Legszívesebben elfutottam volna, de a lábaim sehogy sem akartak engedelmeskedni nekem. Nincs más megoldás, szembe kell néznem a következményekkel. Most mertem először közvetlenül a szemeibe nézni. Gyönyörű olivazöld szemei csapdába ejtettek, megláttam bennük azt a csillogást, amire végképp nem számítottam: örült nekem. Nem voltam képes megérteni, hogy miért, hiszen ki várna vissza szívesen egy olyan embert, aki olyan könnyen elhajította, mint egy darab kavicsot. Ahogy még mindig lecövekelve álltam vele szemben, rájöttem valamire: Ő az, aki mindent tud rólam. A múltam minden egyes megalázó, kínos, fájdalmas emlékével tisztában van. Ismer, mint a rossz pénzt. Valószínűleg azt is tudja, mi játszódik le bennem most. Tudja, mennyire tehetetlennek érzem magam, de nem csinál semmit. Tisztában van minden egyes gyengepontommal, és ki is használja őket.
Ha azt hittem ennél jobban nem tud meglepni, akkor nagyot tévedtem. Végleg megszűntette a kettőnk közötti távolságot és gyengéden a védelmező karjai közé zárt. Még mindig sokk hatása alatt voltam, nem tudtam, mi lenne a helyes reakció részemről. Ha elutasítanám, életem végéig bánnám, ráadásul őt is megsebezném ezzel, ismét. Ám, ha viszonzom a gesztust, csak még jobban kihasználnám, a túl kedves természetét és ezt sem akarom. Nem tudtam magamban eldönteni mi lenne a helyes lépés, de ő eldöntötte helyettem: Óvatosan megfogta a karjaimat, a nyakára simítva azokat. Én egy pillanatig sem hezitáltam, a lehető legerősebben szorítottam magamhoz a fiút, aki a heves reakciómon halkan kuncogni kezdett. Arcát a hajamba temette és mélyen magába szívta az eperillatú samponom aromáját. Ahogy én is hasonlóképpen tettem, megcsapta orromat az ismerős, mentás, fűszeres illat.
- Jó, újra látni. – suttogta szinte hangtalanul a fülembe. Forró lehelete csiklandozta a fülemet. Gyengéden végigsimított a hajam teljes hosszán, a fejem búbjától, egészen a lapockám aljáig. Mielőtt elmentem, még a derekamig ért, ráadásul szőke volt, ezért gondolom, hozzá akar szokni az új külsőmhöz. – Mi ez a nagy átalakulás?
- Kellett a változás. – nem tudtam értelmesebb magyarázattal előhozakodni. Elhúzódott tőlem és még egyszer – de már egy hatalmas mosoly kísértében – végigmért. Örültem, hogy nem undorral tekint rám azok után, amiket régen tettem.
- Gyere, bemutatlak a többieknek. – megfogta a kezem és az eddig feszülten figyelők végre fellélegezhettek. Gondolom, már nem tudtak mit kezdeni magukkal. Először a számomra ismeretlen lány jött oda hozzám egy hatalmas, őszinte mosoly kíséretében.
- Szia, Alexa Vega vagyok, örülök, hogy végre megismerhetlek. Már nagyon sokat hallottam rólad. – hallott rólam? Mégis kitől? A fiúk emlegettek volna párszor?
- Szia, a nevem Melody. De gondolom, akkor ezt már tudod. – próbáltam jó képet vágni ehhez az egészhez, de nem nagyon megy. Nem Alexával van bajom,- sőt egészen szimpatikusnak tűnik -, csakhogy ez kicsit sok nekem így egyszerre. Viszont Ő is meg tud lepni: a kézfogáshoz nyújtott kezemet finoman eltolja, helyette inkább megölel. Nem sokáig, mert azért igyekszik nem túlságosan fojtogató lenni. Most látom csak meg, hogy mennyire szép is valójában. Kerek arcát szőke, hullámos haja keretezi, a bőre az én hófehéremhez képest kissé sötétebb, és gyönyörű sötétbarna, mandulavágású szemei, valami kislányos pajkosságot kölcsönöznek neki. Hamar megjelenik mellette a párja, aki kicsit bizonytalanul, de hasonló közvetlenséggel kezdi meg a bemutatkozást.
- Szia, Carlos Pena vagyok, a fiúk bandatársa. – Ő szintén megvillantja a mosolyát, de az ölelést, nem úszom meg, részéről sem. Nem mintha zavarna, csak nem vagyok túlzottan ölelkezős típus. Neki nagyon rövid, szinte már tüsis haja van és mélyen ülő, gesztenyebarna szemei. Erős testfelépítésű, valószínűleg sokszor megfordul a konditeremben. Feltűnik az utolsó srác is mellette, aki – gondolom - James lehet. Megáll velem szemben, és kezet csókol nekem. Nem erre számítottam, de végül is ki vagyok én, hogy leszóljam az üdvözlési szokásait.
- Dustin Belt lennék, Örvendek a találkozásnak. – hát jó, akkor mégsem ő az. Ezt csak azért furcsállom, mert Logan azt mondta, hogy a bandatagoknak szeretne bemutatni. Nem sok Dustinhoz hasonló fiúval találkoztam életemben. Hosszú felkunkorodó bajusza van, és erős szakálla. Kicsit idősebbnek tűnik a mi társaságunknál, de lehet, hogy csak az arcszőrzet miatt.
- Hé, hol van James? – kérdezte a már jó ideje csendben lévő Logan. Mindenki zavartan nézelődött, de Carlos eloszlatta a kételyeinket.
- Kiment az erkélyre telefonálni, a nővére hívta. Azt mondta, hogy valószínűleg jó darabig szóval fogja tartani, úgyhogy nyugodtan nekiállhatunk enni. – mindenki egyetértően bólogatott, a házigazdánk kiment a konyhába, hogy behozza az ételt. Engem addig Kendall szépen odaterelgetett a mellette lévő üres székhez. A másik oldalamon Alexa ült, úgyhogy meg sem fordult a fejemben, hogy csendes vacsorának nézünk elébe.
- Na, mesélj! – bökte meg az oldalamat kedvesen Kendall. Teljesen kikészít a higgadtságával. Miért nem haragszik rám? - Milyen volt Dallasban?
- Egész jó.
- Ennyivel nem rázol le. – elnevette magát, én pedig szerencsére kibújtam a válaszadás alól, mivel Logan visszatért egy hatalmas tál spagetti kíséretében. Elég étvágygerjesztően festett.
Lassan mindenki kaphatott a nővérem isteni alkotásából, amit csak dicsérő szavak értek. Ezen nem is csodálkozom, hiszen Emily köztudottan jól főz. A rengeteg Texasban töltött szünidő alatt volt ideje ellesni néhány trükköt a nagymamánktól. Amíg ő rutinosan sürgött-forgott a konyhában, addig én leragadtam a teafőzés, illetve a pirítóskészítés rendkívül bonyolult folyamatánál. Ezt nem kifejezetten bántam, hiszen nem tervezem, hogy a közeljövőben huzamosabb időt töltsek a konyhában. Az ismerős paradicsomszószos tészta azonban megakadt a torkomon, amikor Kendall olyan témával állt elő, amit legalább a mai napon szerettem volna elkerülni.
- Mels, most, hogy újra itt vagy, gondolom folytatni szeretnéd az énekesi karrieredet, ugye? – hangos köhögésben törtem ki, ezáltal ismét kihívva az összes jelenlévő figyelmét. Szuper. Az ásványvízzel teli poharat a számhoz emeltem és lassan kortyolgatni kezdtem, ezzel is nyerve magamnak öt másodpercet, hogy összeszedjem a gondolataimat.
- Nem. – mondtam végül, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Az arckifejezéséből ítélve sikerült meghökkentenem. Ő sem gondolhatja komolyan, azok után, ami történt, újra megismétlem ugyanazt a hibát. Többek között azért mentem Dallasba, hogy hidegfejjel átgondoljam a döntésem, miszerint az éneklésnek is távoznia kell az életemből, sok minden mással együtt. Visszaemlékezve, ez csak egy kis dolog volt a többi közül, ami miatt túl nagy volt a nyomás rajtam, de nem számít. Az új életemben semmilyen szinten nincs helye a zenélésnek.
- Tessék? – láttam rajta, hogy nem hisz a fülének, de ez van. Az új elveimet, még miatta sem vagyok képes feladni. A többiek ismét teljes csendben, feszülten figyelték az eseményeket. Valószínűleg jobbak lehetünk, mint egy brazil szappanopera. – Ezt te sem gondolod komolyan! – ebben a pillanatban elfogyott a türelmem. Miért kell pont ezt a témát feszegetnie? Miért nem tudja elfogadni a döntésemet? – De, hiszen az éneklés volt az életed! Nem teheted ezt!
- Igen Kendall, eltaláltad. Tényleg az volt az életem, de többé már nem. Fogadd el, soha nem leszek olyan, mint régen. – kicsit több éllel a hangomban fejtettem ki a véleményem, mint akartam volna. Hogy miből gondolom? Abból, hogy mindenki lemerevedve, egyesek – mint például Logan – szájtátva bámulnak rám. Az előbb megszólalni sem mertem, most meg kiabálok. Egyedül Emily tekintete volt viszonylag nyugodt, bár elnézve, még Ő sem számított ilyen érzelmi kitörésre. Elvörösödő arccal felálltam a székemről és kifelé vettem az irányt. – Sa-sajnálom, kimegyek, szívok egy kis friss levegőt.
Nem néztem vissza senkire, lehajtott fejjel, szégyenkezve menekültem ki az erkélyre. Miért kell mindig mindent elrontanom? Örülnöm kellene, hogy még egyáltalán szóba áll velem, nemhogy leüvölteni a fejét. Mégis mit gondoltam? Hiába, sajnos vannak dolgok, amiken ha beleszakadok sem tudok változtatni. Az a bizonyos, napok óta kísértő rémálom tényleg nem csupa sületlenség volt. Belsőleg egyszerűen képtelen vagyok a teljes változásra. Még mindig ugyanolyan önző és makacs vagyok, mint azelőtt.
Mielőtt az üvegajtón kiléphettem volna a csípős, hideg levegőre, egy nagy, erős testbe ütköztem. Szinte már reszketve néztem fel a rejtélyes idegenre. Nálam legalább egy fejjel magasabb fiúba ütköztem Fekete farmert és valamilyen egyszínű inget viselt, de a gyér fényviszonyok miatt nem láttam pontosan. Az arcát is csak nagyjából tudtam szemügyre venni. Kétségtelenül jóképű: kakaóbarna haja kissé kócosan hullik a homlokába, nagy szemei és hosszú szempillái kíváncsi tekintetet kölcsönöznek neki. Ruháján keresztül is látszik, hogy nem keveset foglalkozik a testével, nagyon edzettnek tűnik.
- Ne haragudj, nem figyeltem.
- Semmi baj. – válaszolta dallamos, mély hangjával. Ő is végigfuttatta rajtam a szemeit egyszer-kétszer, de olyan áhítattal, mintha egy kiállítási tárgy lennék egy múzeumban. Zavaromban a padlót kezdtem el bámulni, fogalmam sincs, mit kellene csinálnom. Észre vette, hogy kényelmetlenül érzem magam, s mint aki hipnózisból ébredt fel, beletúrt a hajába és ismét megszólalt. – Ó, milyen udvariatlan vagyok! A nevem James, James Maslow.
- Melody Hannigan.




,,Vannak emberek, akikkel élni nem könnyű, de akikről lemondani lehetetlenség."
~Thomas Mann 

2014. február 5., szerda

#6

Drága Olvasóim!
Tudom, mostanában elég ritkán jönnek részek, de most ismét itt vagyok az új fejezettel. Sajnos nem lett olyan hosszú, mint a legutóbbi, de pár dolog kiderül főhősnőnk múltjáról, illetve arról, hogy miként is látja önmagát és a környezetét. Viszont van még valami: a fejezetet két szemszögből írtam. Hogy miért? Nem igazán tudtam dönteni, hogy James, vagy Melody érzelmeit szeretném taglalni, ezért arra jutottam, hogy miért is ne lehetne mindkettőt? Szerintem egész jó lett, ezért lehetséges, hogy a hetedik fejezetet is így írom meg, de ez még korántsem biztos. Kellemes olvasást!
UI.: Gondolom észrevettétek, hogy új designunk van, ami szerintem fantasztikus lett! 
UUI.: Kommenteljetek, pipáljatok, iratkozzatok fel! A lényeg: kérlek hagyjatok nyomot magatok után! ;)
KF♥


#6
Be Yourself

*James*

Egy sötétzöld ing, egy fekete farmer és az elmaradhatatlan Converse tornacipő. Pár utolsó simítás és már a hajam is tökéletes. Az ilyen Logan-féle összejövetelekre ez az ideális összeállítás.
Jó lesz végre ismét látni a többieket. Kendall szinte egész nyáron otthon volt a családjánál, Wichitában.  Carlos pedig minden idejét Alexával tölti. Borzasztóan féltékeny vagyok rájuk. Ennyire tökéletes kapcsolatot, mint az övék, még életemben nem láttam. Imádják egymást, nem féltékenykednek, olyan bizalom van közöttük, hogy az már szinte hihetetlen, de a legfontosabb, mindig van elég idejük egymásra.
A házam előtt megszólal egy rendkívül ismerős és irritáló dudaszó. Kinéztem az ablakon és megláttam a hófehér BMW-t és a benne ülő tulajdonosát. Felkaptam a dohányzóasztalról a telefonomat, bezárkóztam és sebes léptekkel a kocsi felé tartottam. Kendall kiszállt a járműből és egy férfias ölelésben részesített.
- Haver, - kicsit hátrébb lépett és a tetőtől-talpig végigmért. – te szedsz valamit, vagy csak a konditeremben élsz?
- Nagyon vicces vagy, Schmidt. – szarkasztikus hangom hallatán elnevette magát. – Szerintem inkább induljunk. – bólintott, majd helyet foglalt a volánnál, én pedig az anyósülésen.
Az úton elég sok dolog szóba került, mégis volt olyan, amire nem számítottam:
-Na és mi van azzal a titokzatos csajszival? – egy piros lámpánál álltunk éppen, így rám nézett és egy kaján mosoly kíséretében felhúzta a bal szemöldökét. Először nem is sejtettem, honnan tudhat róla, de aztán rájöttem, hogy csak egyetlen egy személynek meséltem róla.
- Hogy az a hülye seggfej miért nem tudja befogni a pofáját?! – nem az idegesített fel, hogy Kendallnak elmondta, viszont attól tartok, hogy nem ő az egyetlen, aki tud róla. A lámpa zöldre váltott, ezért újra az utat nézte, de még mindig rám figyelt.
– James, több millió lány odavan érted, te meg egy miatt siránkozol? – ő sem értette, ahogy senki más sem. Ha bárki más látta volna rajtam kívül, biztos vagyok benne, hogy őt is elvarázsolta volna.
Jobbnak láttam, ha nem válaszolok, hiszen nem akartam pont most a buli előtt drámázni. Nem volt sokáig csönd, ugyanis viszonylag hamar megérkeztünk Loganhez. Nem fáradoztunk még csak kopogással sem, de ő ezt már megszokta. Dustin és Logan a megterített ebédlőasztalnál ültek egy-egy sörrel a kezükben. Mindkettejükkel lepacsiztunk, aztán a házigazdánk kiment a konyhába, hogy inni hozzon nekünk. Kaptam az alkalmon és utána siettem.
- Hány embernek mondtad el? – nem látta, hogy jövök, ezért ijedtében majdnem elejette söröket.
- Mégis mit? – egészen addig értetlenkedett, amíg össze nem fontam a karjaimat magam előtt és gyilkos pillantásokat vetettem rá. Ahogy leesett neki mire célzok, zavartan hebegni-habogni kezdett. – Ja, hogy azt… Hát csak… izé… Kendallnek és Emilynek.
- Hihetetlen vagy… Egyetlen egyszer beszélek ilyen lelki szarokról, te pedig elmondod mindenkinek. –a kelleténél kissé jobban felemelhettem a hangom, ugyanis Logan kissé megszeppent.
- Figyelj, haver. – átnyújtotta az egyik kezében lévő sört, melyet mindeddig görcsösen szorongatott. – Sajnálom, nem tudtam, hogy ez ennyire érzékenyen érint ez a téma. Mostantól hallgatok, mint a sír.
- Inkább én kérek bocsánatot. – leültem a mellettem lévő bárszékre és nagyot kortyoltam az italomba. – Nem is tudom, mostanában mi van velem.
- Úgy látom valakinek elvette az eszét a szerelem. – az utolsó szót enyhe undorral ejtette ki a száján, ahogy azt már tőle megszoktam, viszont sosem értettem a dolog miértjét.
- Nem értelek. Te még sohasem voltál szerelmes? – savanyú arccal a padlót bámulta, aztán végre válaszolt.
- Dehogynem. – mélyet sóhajtott és a padlót bámulta. Már-már azt hittem képes normális érzelmi megnyilvánulásra, amikor nemcsak hogy nevetni, hanem röhögni kezdett. – Ez olyan volt, mint két tini lány beszélgetése. – most, kivételesen tényleg igaza volt. Jókedve engem is magával ragadott, ezáltal úgy mentünk vissza a többiekhez, mint két vihogó hiéna.

*Melody*

- Kelj már fel! – drága, egyetlen nővérem nagyon figyelmes ébresztési stratégiát dolgozott ki, külön az én számomra. Azt gondoltam a takaró alatt biztonságban leszek, de tévedtem. Megmarkolta a bokámat és egy laza mozdulattal lerántott az ágyról. Dühösen rácsaptam egyet a padlóra aztán nagy nehézségek közepette felálltam.
- Már megmondtam, hogy én itthon maradok. – feküdtem is volna vissza a csábítóan hívogató fekhelyemre, de a csuklómnál fogva maga után vonszolt, egyenesen a fürdőbe.
- Mosakodj meg, aztán csinálj valamit a hajaddal, addig én keresek neked valami göncöt. – adta ki a parancsot egy ellenkezést nem tűrő nézés kíséretében.
- Emily, értsd meg, hogy nem akarom az estémet egy csapat vadidegennel tölteni! – szinte sikítva adtam tudtára a véleményemet – igaz már vagy harmadszorra a mai nap folyamán.
- Miért kell ennyire makacsnak lenned? – szemeit először az égnek emelte, majd újra rám. – Különben is, rajtam kívül Logan és Kendall is ott lesz. – erre viszont felkaptam a fejem. Arról nem tudtam, hogy Kendall is jön.
- Nekem azt mondtad, hogy Kendall Wichitában van.
- Egészen ma reggelig ott is volt. – halványan elmosolyodott és a falhoz dőlt. – Legalább miatta gyere el. Még azt sem tudja, hogy hazaköltöztél.
- Tessék?
- Hát az úgy volt, hogy meglepetést szerettünk volna szerezni nektek, de mivel te elrontottad a dolog rád eső részét azzal a folytonos makacsságoddal, - ezen a ponton megajándékozott egy haragos pillantással, de a szemeiben láttam azt a rá jellemző nem-tudok-haragudni-rád-mert-szeretlek arckifejezést. – ezért csak Kendallnak szerzünk ma örömöt. – egy halkmorgás hagyta el a számat, miközben a lehetőségeimet mérlegeltem: Itthon semmiképpen sem maradhatok, mert azt Emily úgy sem hagyná. Viszont, ha most befogom a számat és készülődni kezdek, akkor megspórolhatok fél óra értelmetlen veszekedést a drága testvéremmel. Megadásom jele gyanánt megnyitottam a csapot, és a vízsugár alá tartottam a kezeimet. A szőkeség ismét megvillantotta a fogkrémreklámba illő, tökéletes fogsorát és visszament a szobámba.
Belenéztem a tükörbe és egyszerre elkedvetlenedtem. Sápadt voltam és nyúzott. Látszott rajtam, hogy nem aludtam rendesen mostanában. Kimerültségem oka pedig minden este az a bizonyos rémálom volt, már napok óta.
Miért akarják annyira, hogy elmenjek arra a vacsorára? Kétlem, hogy csupán azért, hogy bemutassanak a másik két srácnak. De természetesen nekem nem lehet beleszólásom abba, hogy hova mennyek, vagy mit csináljak. Emily mindig azt mondja, hogy csak a legjobbat akarja nekem, de emiatt megfoszt attól, hogy én irányítsam az életemet. Amióta hazajöttem, sok minden megváltozott. Zack két-három naponta hazalátogat és feltűnően sok időt tölt velem, ugyanígy a szüleim, de főként a nővérem. Valami készül, és ez a vihar előtti csend: minden túl nyugodt és békés.
A szemem a bal csuklómra téved, és amint látok, teljesen elveszi a maradék kedvemet is az estétől. Farkasszemet néztem az egyik tetoválásommal. Mint a többit, ezt is Dallasban varrattam, de rajtam kívül senki sem tud róla. A „Légy Önmagad” felirat örökre bevésődött a szöveteimbe, de valahogy mégsem érzem úgy, hogy jó helyen van ott. Hiszen még saját döntéseket sem vagyok képes hozni, akkor mégis hogy lehetnék Önmagam? A többi varratom, viszont teljesen engem tükröz. A bal lapockámon lévő homokórát az érettségi után csináltattam. Még mindig azt gondolom, hogy az idő sok sebemet begyógyította, de a legnagyobbat a mai napig nem sikerült beforrasztani. Az első pedig, ami Dallasba érkezésemkor készült, a jobb bokám belső felén lévő violinkulcs.
Emily visszatérése előtt épp csak annyi időm volt, hogy felkapjak a csuklómra pár karkötőt. A kezében egy fekete cicanadrágot és egy piros blúzt szorongatott. Természetesen sikerült megtalálnia a stílusomtól legtávolabb álló darabokat. Mivel már így is késésben voltunk, nem volt más választásom. Amíg felöltöztem, ő kiparkolt a kocsival a ház elé, és nagy izgalommal várta, hogy beszálljak mellé.
Az alatt az örökkévalóságnak tűnő negyed óra alatt egy szót sem szóltam, ő viszont izgatottan locsogott nekem arról, hogy mennyire imádni fogom a fiúkat, és hogy milyen jó fogom magam érezni. Általában mindig tudta mit mondjon, amivel meg tudna nyugtatni, de ez a helyzet most teljesen más volt. Ahogy befordultunk a jól ismert utcára, és ahogy egyre közeledtünk Logan házához, egyre jobban zakatolt a szívem, a légzésem veszélyesen felgyorsult. A dolgok kissé kezdtek összefolyni a szemeim előtt: egyik pillanatban még a kocsiban ültem, aztán már a bejárati ajtó előtt álltam és próbáltam összeszedni magam.  Emily, mielőtt benyitott volna a házba, egy bíztató mosolyt küldött felém, amit én nagyon erőtlenül viszonoztam, aztán összekulcsolt kezekkel, szorosan egymás mellett átléptük a küszöböt.


,,A figyelem az élet elkerülhetetlen része. Nem olvadhatok bele mindig a környezetbe."
~Stephenie Meyer